Na, az utóbbi néhány napban – a karácsonyi elmebajt letudva – beköszöntött
az édes semmittevés. De olyan szinten, h. nem átallok akár tizenegyig (!!!!)
henyélni reggelente, és napközben is max. csak a tv-kapcsolóig vagyok hajlandó
elmászni.(Na jó, persze némi főzés meg a gyerekekkel való játék azért megvan,
de azon kívül.) Azt azért nem mondom, h. huzamosabb ideig bírnám ezt a
létformát, de az utóbbi hetek agyrohasztó tempója után most jó egy kicsit
ez is. Öregszem, vagy mi van. Ilyen még nem nagyon volt. (Ha leszámítjuk azt az
időt, amikor fogtam, kiiktattam magam a felsőoktatásból, és matracra vonultam
az akkori férjemmel egy jó fél évre. Lennon tanait követve nem is igen jöttünk
ki az ágyból, talán csak élelembeszerzési okán. De az már rég volt. Kb. akkor
aludtam utoljára hét óránál többet.)
Szóval most bosszút állok a sok rohanásért, amit persze jobbára magamnak
köszönhetek. Na azt azért nem, h.
decemberben kb. nyolcszor kellett estig, sőt éjszakáig bennmaradnom munka után
(mer a pedagógus mindig ráér, baszki, és így sikerült lekésnem a kisfiam óvodai
karácsonyi műsorát, pedig annyira édes volt, kis télapósityakban manót játszott
(megnéztem persze videón), de akkor azt hittem, felrobbanok, vagy a sulit
robbantom fel. :(( szóval rohangásztam ezerrel mert kellett,
megnéztem nyolcórányi (!) karácsonyi műsort (de tényleg, vagy négyet a saját
sulimban, mert muszáj volt, de szerettem azért azt is (na jó, az első két
órát), négyet meg a lányomnál, mert szerepelt háromszor is a szokásos amerikai
típusú színházas iskolai fellépésen. Büszke voltam fenemód, meg szokás szerint
majdnem elpusztultam az izgalomtól. De hogy a munkahelyemen mi a fenének kell egész
decemberben szétszívatni magunkat, azt nem egészen értem. Egy lepukkant, szinte
csak leendő sitteseket kibocsátó iskolában a következő programokat voltunk kénytelenek
önszántunkból (ha-ha) megtartani: két mikulásbuli, két fegyelmi tárgyalás (na
jó, azt élveztem, vicces volt a pankráció a kedves szülőkkel, kb. mint egy-egy
mónikasó), két értekezlet, kézműves
délután, kirakodóvásár kettő, próbák a karácsonyi estre, karácsonyi est,
karácsonyi ünnepség, és egy kötelező, névsorolvasásos (!) délutáni
karácsonyozás a kollegákkal. (Amitől konkrétan csaknem behánytam így az
ünnepekre való tekintettel.) Persze van, amit szerettem, a kis cigánykáimmal kézműveskedni
pl. mindig szívesen megyek.
És nem volt elég a suliban, még magamat is szívattam egy könyvtáras kézműves
délutánnal, Lea néptáncán is én
tartottam a karácsonyi kézműveskedést, és két hetet úgy dolgoztam végig, h.
hétvégén mindkét nap mentem árulni a gyöngyeimet hajnaltól késő estig. De nem
siránkoznék, minden szuper jól sült el, árusítani imádok, a legjobb szakma, kb.
mint a horgászás, ha van kapás. Na, nagy kapásra nem kell gondolni, mert az én
kapásom kb. ötezer HUF volt az összes pluszmunkáért (két szakkör, két nap
árusítás, meg a gyöngyök megfűzése, tehát az órabérem kb. egy ugandai
napszámosé, vagy még az is kiröhögne, de legalább most kivételesen nem ingyé
balekoskodtam.)
A karácsony jó volt, az mindig jó, tesók meg családjaik az első napon,
sógornő, anyós meg egyéb családtagok a másodikon, és idén hozott a férjem egy
olyan fát, amilyet még soha. Tényleg gyönyörű! A gyerekek meg csodaszépen
feldíszítették, lehet, h. lesz ízlésük. (Vagy csak megijedtek, mert elkezdtem
hörögni, mikor megláttam a kisebbet kék gömbökkel közelíteni az arany-barna fa
felé? 🙂
Mindegy, a végeredmény a lényeg.)
Volt nálunk kisbaba is, a húgomé, igazi babaszagú csöpp, és elég jól esett
egy kicsit dögönyözni. Persze csak úgy, h. tudtam, h. bármikor le lehet
passzolni. (Tényleg! Mennyire jó lehet apának lenni!!)
Természetesen egy kósza ötletként be is villant, ami ilyenkor szokott, h.
milyen jó lenne egy harmadik, de én már nem szülök semmiképp, szüljön az, aki
nem parázik. Elég volt ezt a kettőt végigaggódni, így is majdnem a diliházban
kötöttem ki. És még mennyit rágom a körmöm, míg felnőnek! Na nem azért, mert
olyan rosszak, dehogy, hanem mert baromi aggódós anyuka voltam míg kicsik
voltak, és talán még most is. A terhesség alatt meg kisbabakorban ez az elmebaj
határát súrolta a férjem szerint, szerintem meg aki ilyen előzményekkel
érkezik, és biztosan tudja, h. van mit veszteni, sőt el is vesztett már ezt-azt
egyszer-kétszer, az nem bízik igazán. (Egy épelméjű húg születésekor, egy apa tizenhat,
egy anya harminc éves koromban.)
Persze akadt bosszúság is, szívesen átharaptam volna a kedves sógornőm
torkát, mikor közölte a kisfiam, h.
nincs is Jézuska, mi pakolunk a fa alá, a Bálint megmondta. Ő meg az anyjától
(a sógornőm) tudja…
A frappáns válaszommal, miszerint “dehogy nincs, persze, h. van”,
nem nagyon hiszem, h. sikerült elkenni a dolgot. Kicsit váratlanul ért a dolog,
nem voltam felkészülve, miután a lányom még harmadikos korában is azt kérte a
Jézuskától, h. változtassa őt hableánnyá szenteste. És igen csalódott volt, h.
megint nem jött össze! Azt még sikerült kimagyarázni. De ez, h. odaáll elém, és
tud mindent…?? És még csak óvodás, jó lett volna egy-két évet várni.
De végülis mindegy, jézuskahiány és idióta sógornő ellenére is szép volt ez
a Karácsony, akárcsak a többi.