Hát, meglepően sokáig nem írtam. De úgy vagyok ezzel, h. akkor jó, mikor nem írok, mert az azt jelenti, h. olyankor élek. Történnek velem a dolgok, ill. “történtetem”, aztán olyankor a fenének van ideje (mert kedvem az még lenne) írogatással tölteni az időt.
Pláne nyáron. Ahogy kitört a szünidő (sőt, már három nappal
előtte, mert elvonultam betegre), elhúztunk az évi rendes néptánc táborba. Ott
pedig a szokásos: sok ember nekem, akiket szeretek, sok barát a kölykeimnek, tánctanulás,
kézműveskedés, mulatság, este meg a szokott népzenés lerészegedés, persze már
gyerekek nélkül.
Jó nagyon, semmihez sem fogható közösségi élmény.
Gyakorlatilag úgy élünk egy hétig, ahogy amúgy mindig kéne. És úgy tudok együtt
lenni a gyerekeimmel, arra tudom nevelni őket, amire amúgy egész évben
szeretném. (Na jó, itt nem feltétlen az ivós részre gondolok, de ők akkor már
alusznak. 🙂
Aztán két nap itthon, (egész nyáron összesen kb. öt napot
voltunk itthon különböző kombinációkban, akkor mosás-pakolás-hajtépés, mert nem
leszek kész), utána pedig egy mamával-papával tarkított családi nyaralás
Gyulán.
Ami szintén nagyon jó volt, és csak igen ritkán tekertem
volna ki anyósom nyakát (mondjuk mikor minden kib. hajnalban beslattyogott
kávét főzni a nappaliba, ahol nem mellesleg mi aludtunk. A kávéfőzője meg
kotyogós.)
De amúgy sikeresen elviseltük egymást. A kölykökkel meg
naphosszat úszkáltunk a víz alatt és a fürdőzők lába között, anyóséknak hála
egyszer a várszínházba is eljutottunk, esténként meg a lányommal a kedvenc
korzózási tevékenységünket végeztük. Mert ő meg nő lett. Tíz éves, és úgy
döntött, h. elkezdi növeszteni a melleit. Ill. még csak az egyiket, a másikat
majd később kezdi, azt mondta. Mindenesetre most szülinapjára gyorsan be
kellett szerezni vagy fél mázsa melltartót. Szerencsére azóta általában csak fél órát
tölt az aznapra megfelelő szett kiválasztásával.
Nos, hát ilyenekkel múlattuk az időt, meg némi népzenével
is, mert hogy-hogynem, pont akkor volt vmi néptánc-találkozó és vásár. Így a
mamának is megvolt az öröme, vásárolhatott négy-ötezer db vásárfiát az
unokáknak tök feleslegesen. Bár ki tudja, lehet, h. mikor éjszakákig kellett
szabadtéren ülve fogvacogva néznie a százhuszadik néptánccsoportot, a
kedves menyét és a népi kultúrát karöltve küldte volna a jó fenébe. (De itt is
Zimber Feri volt a cimbalmos! Őt meg piszkosul szeretem nézni ahogy játszik,
sőt még hallgatni is.)
Aztán egy nem túl jól sikerült túratáborban voltam dolgozni,
kézműveskedtem a gyerekekkel. Amit elvileg nagyon szeretek, ezért is csinálom
szinte mindig szinte ingyen, de ez most átment brutálisba, mivel az első három
napon kívül végig esett az eső. Napi tizenkét órát kézműveskedéssel
szórakoztatni ennyi gyereket pedig már nekem nem volt olyan nagyon
szórakoztató. Pl. legyártottunk kb. százhúsz karkötőt (tényleg! Egy idő után
beleőrültek, mindenki karkötőket gyártott, olyan elánnal, mintha órabérben
lennének), meg csináltunk ki tudja még, hány felesleges vackot, aztán hál
istennek vége lett a tábornak. Ami nagyon jó volt, egy egész napos esőzés utáni
éjszakai túra, ahol úgy tudtunk begyalogolni a sötét erdőből a még sötétebb
barlangba, h. az már kifejezetten barátságos helynek tűnt! Pedig nappal biztos
idegenkedtem volna a napfényről bemenni, de így meg olyan volt, mintha
hazaértünk volna. Tehát most már az ősemberek lelkivilágát is sikerült némileg átélnem,
azaz újabb eddig nem tapasztalt dologgal bővítettem a gyűjteményem. Tehát ide
is megérte elmenni. (Itt csak a lányommal voltam.)
Utána egy hétig nyilván megint voltunk vhol, de fogalmam
sincs, hol. Aztán mindenki szétszéledt, Lencsi hittan táborba (úgy, h. senki se
kényszeríti, vmiért szereti), Patrik a nagyiéknál, Zs. dolgozott, én meg mentem gyöngyfűző
táborba. Ja, három napra, utána Lea beteg lett (vagyis mégsem, de ez már persze
csak itthon derült ki), úgyh. fűztem három napot, aztán jöhettem haza. De csak
negyvenezerbe fájt. 🙁 Viszont nagyon jó sárközieket tanultam, el is
küldtem most ősszel a kiállításra, az a két db meg a többi megtekinthető a Hagy.Ház
melletti kiállítóteremben. (Ill. nem az eredetiek, mert azokat persze ahogy
volt, egyből elajándékoztam, most pedig, mikor szóltak, h. lesz kiállítás, eszeveszett
tempóban fűzhettem az egész gyűjteményt újra.)
Aztán hétvégén az öcsém lagzijában voltunk, újra együtt a család
(Vagyunk vagy nyolcvanan. Csak a szűkebb rokonság.)
De a többit majd később, ha nem akarok a gép elől nyugdíjba
vonulni.
