Szt Skizofrénia terápiás vallomásai

Na, az utóbbi néhány napban – a karácsonyi elmebajt letudva – beköszöntött
az édes semmittevés. De olyan szinten, h. nem átallok akár tizenegyig (!!!!)
henyélni reggelente, és napközben is max. csak a tv-kapcsolóig vagyok hajlandó
elmászni.(Na jó, persze némi főzés meg a gyerekekkel való játék azért megvan,
de azon kívül.) Azt azért nem mondom, h. huzamosabb ideig bírnám ezt a
létformát, de az utóbbi hetek agyrohasztó  tempója után most jó egy kicsit
ez is. Öregszem, vagy mi van. Ilyen még nem nagyon volt. (Ha leszámítjuk azt az
időt, amikor fogtam, kiiktattam magam a felsőoktatásból, és matracra vonultam
az akkori férjemmel egy jó fél évre. Lennon tanait követve nem is igen jöttünk
ki az ágyból, talán csak élelembeszerzési okán. De az már rég volt. Kb. akkor
aludtam utoljára hét óránál többet.)

Szóval most bosszút állok a sok rohanásért, amit persze jobbára magamnak
köszönhetek.  Na azt azért nem, h.
decemberben kb. nyolcszor kellett estig, sőt éjszakáig bennmaradnom munka után
(mer a pedagógus mindig ráér, baszki, és így sikerült lekésnem a kisfiam óvodai
karácsonyi műsorát, pedig annyira édes volt, kis télapósityakban manót játszott
(megnéztem persze videón), de akkor azt hittem, felrobbanok, vagy a sulit
robbantom fel. :((    szóval rohangásztam ezerrel mert kellett,
megnéztem nyolcórányi (!) karácsonyi műsort (de tényleg, vagy négyet a saját
sulimban, mert muszáj volt, de szerettem azért azt is (na jó, az első két
órát), négyet meg a lányomnál, mert szerepelt háromszor is a szokásos amerikai
típusú színházas iskolai fellépésen. Büszke voltam fenemód, meg szokás szerint
majdnem elpusztultam az izgalomtól. De hogy a munkahelyemen mi a fenének kell egész
decemberben szétszívatni magunkat, azt nem egészen értem. Egy lepukkant, szinte
csak leendő sitteseket kibocsátó iskolában a következő programokat voltunk kénytelenek
önszántunkból (ha-ha) megtartani: két mikulásbuli, két fegyelmi tárgyalás (na
jó, azt élveztem, vicces volt a pankráció a kedves szülőkkel, kb. mint egy-egy
mónikasó),  két értekezlet, kézműves
délután, kirakodóvásár kettő, próbák a karácsonyi estre, karácsonyi est,
karácsonyi ünnepség, és egy kötelező, névsorolvasásos (!) délutáni
karácsonyozás a kollegákkal. (Amitől konkrétan csaknem behánytam így az
ünnepekre való tekintettel.) Persze van, amit szerettem, a kis cigánykáimmal kézműveskedni
pl. mindig szívesen megyek.

És nem volt elég a suliban, még magamat is szívattam egy könyvtáras kézműves
délutánnal, Lea néptáncán  is én
tartottam a karácsonyi kézműveskedést, és két hetet úgy dolgoztam végig, h.
hétvégén mindkét nap mentem árulni a gyöngyeimet hajnaltól késő estig. De nem
siránkoznék, minden szuper jól sült el, árusítani imádok, a legjobb szakma, kb.
mint a horgászás, ha van kapás. Na, nagy kapásra nem kell gondolni, mert az én
kapásom kb. ötezer HUF volt az összes pluszmunkáért (két szakkör, két nap
árusítás, meg a gyöngyök megfűzése, tehát az órabérem kb. egy ugandai
napszámosé, vagy még az is kiröhögne, de legalább most kivételesen nem ingyé
balekoskodtam.)

A karácsony jó volt, az mindig jó, tesók meg családjaik az első napon,
sógornő, anyós meg egyéb családtagok a másodikon, és idén hozott a férjem egy
olyan fát, amilyet még soha. Tényleg gyönyörű! A gyerekek meg csodaszépen
feldíszítették, lehet, h. lesz ízlésük. (Vagy csak megijedtek, mert elkezdtem
hörögni, mikor megláttam a kisebbet kék gömbökkel közelíteni az arany-barna fa
felé? 🙂
Mindegy, a végeredmény a lényeg.)

Volt nálunk kisbaba is, a húgomé, igazi babaszagú csöpp, és elég jól esett
egy kicsit dögönyözni. Persze csak úgy, h. tudtam, h. bármikor le lehet
passzolni. (Tényleg! Mennyire jó lehet apának lenni!!)

Természetesen egy kósza ötletként be is villant, ami ilyenkor szokott, h.
milyen jó lenne egy harmadik, de én már nem szülök semmiképp, szüljön az, aki
nem parázik. Elég volt ezt a kettőt végigaggódni, így is majdnem a diliházban
kötöttem ki. És még mennyit rágom a körmöm, míg felnőnek! Na nem azért, mert
olyan rosszak, dehogy, hanem mert baromi aggódós anyuka voltam míg kicsik
voltak, és talán még most is. A terhesség alatt meg kisbabakorban ez az elmebaj
határát súrolta a férjem szerint, szerintem meg aki ilyen előzményekkel
érkezik, és biztosan tudja, h. van mit veszteni, sőt el is vesztett már ezt-azt
egyszer-kétszer, az nem bízik igazán. (Egy épelméjű húg születésekor, egy apa tizenhat,
egy anya harminc éves koromban.)

Persze akadt bosszúság is, szívesen átharaptam volna a kedves sógornőm
torkát,  mikor közölte a kisfiam, h.
nincs is Jézuska, mi pakolunk a fa alá, a Bálint megmondta. Ő meg az anyjától
(a sógornőm) tudja…

A frappáns válaszommal, miszerint “dehogy nincs, persze, h. van”,
nem nagyon hiszem, h. sikerült elkenni a dolgot. Kicsit váratlanul ért a dolog,
nem voltam felkészülve, miután a lányom még harmadikos korában is azt kérte a
Jézuskától, h. változtassa őt hableánnyá szenteste. És igen csalódott volt, h.
megint nem jött össze! Azt még sikerült kimagyarázni. De ez, h. odaáll elém, és
tud mindent…?? És még csak óvodás, jó lett volna egy-két évet várni.

De végülis mindegy, jézuskahiány és idióta sógornő ellenére is szép volt ez
a Karácsony, akárcsak a többi.

A mai futásom nem volt túl zökkenőmentes:

Először is szomorúan vettem észre, h. minden egyes lépésnél le akarnak szakadni a melleim, tehát elfelejtettem sportmelltartót venni. Ezért kénytelen voltam futás közben folyamatosan fogni őket, elkerülendő a fenti balesetet. Viszont a sötétben későn vettem észre egy srácot, aki így kénytelen volt kiröhögni.

Aztán törpe és közepes méretű kutyák estek nekem, csak a szokásos, jöttek is a gazdik, heves  „Nem bánt! Nem bánt !”- felkiáltásokkal. Nem mondtam, h. „De én meg bántok, b+” (kb. 2 centiméterre van a kutyafuttató, miért nem lehet odamenni? De szívesen fejbe rúgtam volna az egyik kis édest, v. a gazdiját), inkább futottam tovább, egészen a következő kutyaszarig, amibe sikeresen beleléptem. Aztán hazajöttem. Nem vártam meg, míg mondjuk a fejemre kakil egy zsiráf, v. elás vmi hajléktalan Csepelen.  

Ja, ma van a szülinapom-pom-pom-pororom.

 Hát, meglepően sokáig nem írtam. De úgy vagyok ezzel, h. akkor jó, mikor nem írok, mert az azt jelenti, h. olyankor élek. Történnek velem a dolgok, ill. “történtetem”, aztán olyankor a fenének van ideje (mert kedvem az még lenne) írogatással tölteni az időt.

Pláne nyáron. Ahogy kitört a szünidő (sőt, már három nappal
előtte, mert elvonultam betegre), elhúztunk az évi rendes néptánc táborba. Ott
pedig a szokásos: sok ember nekem, akiket szeretek,  sok barát a kölykeimnek, tánctanulás,
kézműveskedés, mulatság, este meg a szokott népzenés lerészegedés, persze már
gyerekek nélkül.

Jó nagyon, semmihez sem fogható közösségi élmény.
Gyakorlatilag úgy élünk egy hétig, ahogy amúgy mindig kéne. És úgy tudok együtt
lenni a gyerekeimmel, arra tudom nevelni őket, amire amúgy egész évben
szeretném. (Na jó, itt nem feltétlen az ivós részre gondolok, de ők akkor már
alusznak. 🙂

Aztán két nap itthon, (egész nyáron összesen kb. öt napot
voltunk itthon különböző kombinációkban, akkor mosás-pakolás-hajtépés, mert nem
leszek kész), utána pedig egy mamával-papával tarkított családi nyaralás
Gyulán.

Ami szintén nagyon jó volt, és csak igen ritkán tekertem
volna ki anyósom nyakát (mondjuk mikor minden kib. hajnalban beslattyogott
kávét főzni a nappaliba, ahol nem mellesleg mi aludtunk. A kávéfőzője meg
kotyogós.)

De amúgy sikeresen elviseltük egymást. A kölykökkel meg
naphosszat úszkáltunk a víz alatt és a fürdőzők lába között, anyóséknak hála
egyszer a várszínházba is eljutottunk, esténként meg a lányommal a kedvenc
korzózási tevékenységünket végeztük. Mert ő meg nő lett. Tíz éves, és úgy
döntött, h. elkezdi növeszteni a melleit. Ill. még csak az egyiket, a másikat
majd később kezdi, azt mondta. Mindenesetre most szülinapjára gyorsan be
kellett szerezni vagy fél mázsa melltartót. Szerencsére azóta általában csak fél órát
tölt az aznapra megfelelő szett kiválasztásával.

Nos, hát ilyenekkel múlattuk az időt, meg némi népzenével
is, mert hogy-hogynem, pont akkor volt vmi néptánc-találkozó és vásár. Így a
mamának is megvolt az öröme, vásárolhatott négy-ötezer db vásárfiát az
unokáknak tök feleslegesen. Bár ki tudja, lehet, h. mikor éjszakákig kellett
szabadtéren ülve fogvacogva néznie a százhuszadik néptánccsoportot, a
kedves menyét és a népi kultúrát karöltve küldte volna a jó fenébe. (De itt is
Zimber Feri volt a cimbalmos! Őt meg piszkosul szeretem nézni ahogy játszik,
sőt még hallgatni is.)

Aztán egy nem túl jól sikerült túratáborban voltam dolgozni,
kézműveskedtem a gyerekekkel. Amit elvileg nagyon szeretek, ezért is csinálom
szinte mindig szinte ingyen, de ez most átment brutálisba, mivel az első három
napon kívül végig esett az eső. Napi tizenkét órát kézműveskedéssel
szórakoztatni ennyi gyereket pedig már nekem nem volt olyan nagyon
szórakoztató. Pl. legyártottunk kb. százhúsz karkötőt (tényleg! Egy idő után
beleőrültek, mindenki karkötőket gyártott, olyan elánnal, mintha órabérben
lennének), meg csináltunk ki tudja még, hány felesleges vackot, aztán hál
istennek vége lett a tábornak. Ami nagyon jó volt, egy egész napos esőzés utáni
éjszakai túra, ahol úgy tudtunk begyalogolni a sötét erdőből a még sötétebb
barlangba, h. az már kifejezetten barátságos helynek tűnt! Pedig nappal biztos
idegenkedtem volna a napfényről bemenni, de így meg olyan volt, mintha
hazaértünk volna. Tehát most már az ősemberek lelkivilágát is sikerült némileg átélnem,
azaz újabb eddig nem tapasztalt dologgal bővítettem a gyűjteményem. Tehát ide
is megérte elmenni. (Itt csak a lányommal voltam.)

 Utána egy hétig nyilván megint voltunk vhol, de fogalmam
sincs, hol. Aztán mindenki szétszéledt, Lencsi hittan táborba (úgy, h. senki se
kényszeríti, vmiért szereti), Patrik a nagyiéknál,  Zs. dolgozott, én meg mentem gyöngyfűző
táborba. Ja, három napra, utána Lea beteg lett (vagyis mégsem, de ez már persze
csak itthon derült ki), úgyh. fűztem három napot, aztán jöhettem haza. De csak
negyvenezerbe fájt. 🙁 Viszont nagyon jó sárközieket tanultam, el is
küldtem most ősszel a kiállításra, az a két db meg a többi megtekinthető a Hagy.Ház
melletti kiállítóteremben. (Ill. nem az eredetiek, mert azokat persze ahogy
volt, egyből elajándékoztam, most pedig, mikor szóltak, h. lesz kiállítás, eszeveszett
tempóban fűzhettem az egész gyűjteményt újra.)

Aztán hétvégén az öcsém lagzijában voltunk, újra együtt a család
(Vagyunk vagy nyolcvanan. Csak a szűkebb rokonság.)

De a többit majd később, ha nem akarok a gép elől nyugdíjba
vonulni.

Na, most egy kicsit kivagyok . (Ki vagyok?, hehe)

Egyrészt, mert függő lettem, és napi három rész Prison break megtekintésénél alább nem adom – ami persze jó is, mivel szigorúan angolul nézem, és oltári jó érzésekkel és annál is nagyobb meglepődéssel tölt el, h. még mindig egész jól értem az angolt, alig kell szótárazni, sőt amcsi börtönszlengben most már egészen kiváló vagyok, és ki tudja, mire nem lesz még ez jó 🙂 – de másrészt meg szörnyű, h. bassza meg, most komolyan, ez lettem én??? egy bablevesfőző háziasszony, én, aki 19 évesen, télen, egy barátnőmmel nekiindultam stoppal Afrikának? (Ja, és oda is értem, túl is éltem, imádtam, de nem ez most itt a point.)

Szóval efféléken agyalok mostanában, és ez nem jó.

Ez uncsi lesz, na. De csak magamnak, h. ne felejtsem: íme, így telt a tél.

Paki szülibulija még advent előtt – a szokásos, általam levezényelt, ezredik családi tömegrendezvény sok baráttal és kisgyerekkel. (Kitaláltam egy új játékot, bevált nagyon, máskor is bevethető.)

Aztán hirtelen leamortizálódtam, szokás szerint, mint minden télen. Eleinte úgy néztem ki, mint egy harcos amazon – Lea a bulin az arcomon helyezett el három jól irányzott karmolást, a melleim közt meg hosszú ideig Paki karomnyomait viseltem egy jól sikerült oroszlános játék eredményeként. Aztán a fejem sínylette meg a lóról fejreesést, később a térdemnek lett elege a sok futásból és lovaglásból, így egy ideig sántán kullogtam dolgozni. Ja, aztán elkezdtem átmenni Quasimodoba, bedagadt a szemem, ki tudja, mitől. Aztán meg a fejem. De most már egész jól nézek ki, úgyh. a tavaszt tán még megérem. 🙂

Aztán jött az adventi rendezvénydömping: elsőként csináltunk adventi koszorút a gyerekeimmel, aztán a mézeskalácssütéshez szereztem még pár házbéli kóválygó serdülőt is. Imádom, ah. a nagy lovak belefeledkeznek, és lelkesen versenyt sütnek az ötévesekkel. Az poén. Ádám és Lea kreativitásának köszönhetően egész Mézike család sült ki a végére. A legvége persze megint egy hatalmas birkózássá fajult.

Dédi temetése: 86 éves (bár pár éve még virgonc) apáca volt, igazán senkit sem ért váratlanul. Kicsit nosztalgiáztam a fiatalkori, idilli falusi képeit és a csodaszép horgolt terítőit rendezgetve, de aztán a saját nagyanyám jutott eszembe, aki a régmúlt időkre vonatkozó lelkes vinnyogásom mindig azzal hűtötte le, h. „nem volt nekem olyan fejes életem, kislányom!”.

Mindenesetre a tor jó volt, kiélhettem a közösségi élettel kapcsolatos igényeimet, jöttem-mentem, rendezkedtem a faluban. A végén még meg is dicsért az egyik távoli rokon, h. milyen szép, kedves és takaros menyecske vagyok, sejehujahaj,…mondom, jó ott vidéken! 🙂

Betlehem – még éppen hazaértünk a csajok fellépésére a templomba. Fontos volt, mert Lea főbb szerephez jutott (a korral jár- katolikusoknál csak szigorúan kinövés útján csíphető meg egy-egy jobb szerep, bezzeg a konkurenciánál bárki beesik hittanra, örülnek, és minimum három király.. Ha kétszer megy, már Mária 🙂…mindegy, ez jutott, tavaly még csak gyerek volt a seregletben). És idén már Paki is lehetett kisbirka!! 🙂

Íme, a napokban véghezvitt bravúros landolásom rövid története:

Vágtáztunk, és mivel Betyár származásilag egy arab félvér, lóversenyben mindig szeret első lenni. Igaz, h. most csak ketten lovagoltunk az oktatóval, így az „ellenfele” egy darab román hegyiló volt…De ez őt nem nagyon zavarta, csak a cibálta a szárat, h. menjünk gyorsabban, és ment is mint az őrült, én meg hagytam. Eleinte minden jó volt, vágta, Betyár diadalmas győzelmet arat, mező végén fordulás, vissza séta, aztán vágta megint. A sok győzelemtől viszont nekem is nagy lett az arcom, és mikor a mező végére értem, megint elkezdtem befordítani a lovat, de nem lassítottam le, mondván, mi az nekem, vágtában fordulni. Aztán egyszerre több szerencsétlen momentum is közrejátszott abban, ami ahhoz vezetett, h. nem önszántamból szálltam ki a nyeregből. Először is vhogy kijött a kengyelből a belső lábam, de még mindig úgy gondoltam, mi az nekem: vágtázni, fordulni, kengyel nélkül lenni. A ló viszont úgy vélte, neki ebből akkor elég, fogta, és hirtelen átváltott ügetésre. Na, és itt lett nekem is elég, lefordultam róla, egyszer még azt hittem, vissza tudok mászni mint legutóbb, de a ló ment tovább, én meg beestem alá. Ő meg átugrott felettem. Nem fájt semmi, csak amikor leérkezett a fejem… Ezt vhogy meg kéne tanulni, h. kell kivédeni a fejreesést. Meg akkor ijedtem meg, mikor láttam közelíteni a patáit az arcomhoz…

De azóta már ültem megint lóháton. Most nem én estem, egy másik csaj, az viszont eltörte a kezét. Na, mondja vki, h. a lovaglás nem extrém sport. Ahogy én űzöm, az. 🙂

Életem egyik legemlékezetesebb délelőttje: Erdélyben, a Bihar-hegységben esett meg. Síelni voltunk, a barátunk házikójában a hegy tetején laktunk, az erdő szélén. Víz csak a kúton, budi az erdőben, (a medvék mellett közvetlen), fűtés cserépkályhával. Világítás általában gyertyával, mert sokszor elment az áram. Viszont ott voltak a barátok és sok közös munka. Egyszóval számomra maga a Kánaán.
A fiúk aznap is elmentek síelni, én hulla fáradtan inkább otthon maradtam. Méteres hó borította a tájat, beláttam az egész völgyet, a domboldalakat. Nem csináltam semmit, csak jól befűtöttem, ültem az ágyon az apró szobában, és bámultam kifelé az ablakon. Úgy kilenc felé indult el egy öregember a szemközti völgyben a „szomszédba”. Több órán keresztül csak araszolgatott a télben, én meg azt néztem órákon keresztül a süket csendben, hogy halad. Egyik pontból a másikba egy igen öreg ember a szigorú télben.

Azt hiszem, még távcsövem is volt. Na. Ez most csak ennyi.

Lencsi – milyen elképesztően szexi lábai vannak. Kész nőci, de a legjobb az egészben az, persze erről fogalma sincs. És a szupernőségből erősen levon, h. általában fejenállva hintázik a hintaágyban, a lába az égben kalimpál, röpköd, miközben megállás nélkül hülyeségeket karattyol. Édes, gyönyörű, és egyben tiszta lökött.

Véletlen (tényleg) nyitva maradt a tv, és Leáék megtekintettek egy mellnagyobbításról szóló kis szösszenetet vmelyik gagyihíradóban. Természetesen két perc múlva a kilencéves lányom már kiokosítva közölte, h. neki azonnal mellnagyobbító műtétre van szüksége, mert nincs melle. 🙂 Persze az apjával röhögtünk és egyből mondtuk, h. ok, az apja ingyé megcsinálja, már hozza is a kést. Én meg a zoknit, amit majd beműtünk. Még méretet is választhat. Erre Paki a hintaágy mélyéről szintén nekiáll óbégatni, h. neki meg kicsi a fütyije…Hát komolyan! Ezek az én gyerekeim annyira pihentagyúak, h. öröm velük az élet. 🙂

A hétvégém így nézett ki: szombat de. színház a gyerekekkel és a lányom osztálytársaival (Túl a Maszat hegyen: micsoda bravúros nyelvi megoldások!), du. skanzen, másnap lovaglás de., és névnapozás a húgoméknál du.

Természetesen a Skanzenben nincs, amit ne imádnék, talán egy dolog: attól, h. pl. az esti tűzgyújtásnál és körtáncnál nem a falumbeliekkel mulatozunk és borozunk együtt, hanem vadidegenekkel, vhogy hiteltelenné és művivé válik az egész…

És itt lyukadok ki akkor örök szívfájdalmamra, a nem létező mai VALÓDI közösségekre, amivel kapcsolatos gondolataimat most nincs nagy kedvem ismertetni.

Mindenesetre hétvégén megyek ismét a skanzenbe, csak most egyedül és dolgozni, természetesen megint majdnem teljesen ingyér. (Úgy szeretek.)

Én leszek Miss Márianosztra v. vmi egyéb, még nem tudom melyik, mindenesetre az é-mo-i tájegység egyik házába leszek beosztva. Attól tartok, a kiszőkített hajammal, a nulla tárgyi tudásommal és a tősgyökeres (milyen szép kifejezés!) pesti mivoltommal nem én leszek ott a legautentikusabb tárlatvezető néni. Mindenesetre úgy tervezem, h. ha a falu iránti rajongásom kevésnek bizonyulna, akkor a kinyomtatott anyagból – ha a tizes nyitásra nem is – de úgy dél körülre profi néprajzossá képzem magam. 🙂

Természetesen már előre perverz élvezettel tölt el, h. bemehetek olyan helyekre, ahova más nem , és legálisan végigtapperolhatom az összes szépséges népi holmit. Kedvemre beleélhetem magam, milyen lehetett 100-200 éve parasztlyánykának lenni. Az a fixa ideám, h. néminemű nehézségektől eltekintve – pl. ha nem vitte el az ember apját/kedvesét a medve, gyerekeit a himlő, stb. – elképesztően jó.

A héten, ha minden összejön megyek egy új helyre lovagolni, jógázni is holnap, hétvégén skanzen meg egy családi gyógynövénygyűjtő túra, este Csík-Qwimby-Kiscsillag koncert, készülök egy kicsit a szakkörökre, közben szervezem az új kreatív műhelyem, gyöngyözök ezerrel, meg még a lakást is lecserélnénk egy házra, ha összejön. (Mondjuk ez utóbbinak nem sok esélye. És nem feltétlen a hétvégére tervezem.)

Szóval soha nem volt még ilyen mozgalmas, érdekes és termékeny az életem, mint ezekben az években. Pedig laktam én már kuplerájban is úgy tizenöt évvel ezelőtt. 🙂 Igaz, nem mint kurva.

 Na, belevágok. Érdekes, mikor írok, máskor szinte soha nem kell “fogalmaznom”, csak jönnek belőlem a szavak. Most meg csak ülök, mint egy hülye.

Szóval nem velem történt tragédia, én inkább csak szemlélője voltam az eseményeknek. A kisfiam nagyon szeretett óvónénijének a 27 éves lánya halt meg autóbalesetben. Én a lányát nem is ismertem, de annál inkább A.t, az óvónénit, akit nemcsak a fiam szeret, hanem tényleg mindenki, aki csak találkozott vele. Vannak ilyen emberek. Két éve ő lett az év pedagógusa a kerületben, és ez a nő tényleg annyira kedves és vidám, h. egyetlen irigykedő v. leszóló megjegyzést sem hallottam még ennek kapcsán sem senkitől ránézve. 

A temetést nem részletezem, el lehet képzelni, hatalmas tömeg a templomban, rengeteg fiatal. Elsőként az anya búcsúzó sorait olvasta fel a pap…

A végén A. jött föl a kriptából (a templomban lett elhelyezve az urna), és vhogy úgy alakult, h. éppen én ácsorogtam ott egyedül. Átöleltem, picsogtunk egy sort, simogattam egy kicsit, A. meg csak sírt, a fülembe súgta, h. nem bírja elviselni…

Aztán én eljöhettem, ő meg maradt. Nekem néhány nap múlva csak egy rossz emlék, neki meg nincs tovább. Én tudom, anyám öt éve halott, és a fájdalmam még most sem szűnt meg. És hol van ez ahhoz?