Életem egyik legemlékezetesebb délelőttje: Erdélyben, a Bihar-hegységben esett meg. Síelni voltunk, a barátunk házikójában a hegy tetején laktunk, az erdő szélén. Víz csak a kúton, budi az erdőben, (a medvék mellett közvetlen), fűtés cserépkályhával. Világítás általában gyertyával, mert sokszor elment az áram. Viszont ott voltak a barátok és sok közös munka. Egyszóval számomra maga a Kánaán.
A fiúk aznap is elmentek síelni, én hulla fáradtan inkább otthon maradtam. Méteres hó borította a tájat, beláttam az egész völgyet, a domboldalakat. Nem csináltam semmit, csak jól befűtöttem, ültem az ágyon az apró szobában, és bámultam kifelé az ablakon. Úgy kilenc felé indult el egy öregember a szemközti völgyben a „szomszédba”. Több órán keresztül csak araszolgatott a télben, én meg azt néztem órákon keresztül a süket csendben, hogy halad. Egyik pontból a másikba egy igen öreg ember a szigorú télben.
Azt hiszem, még távcsövem is volt. Na. Ez most csak ennyi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: